Egy (ex)-junkie hétköznapjai

“Ő pedig az ő testének templomáról szól vala.”

János 2. 21.

Legkedvesebb kortárs magyar szerzőm, Nádas Péter indítja ezzel az idézettel az Emlékiratok könyvét. Elég nagy blöff részemről, hogy beszúrom ide, mivel egyik szöveg sem él bennem, de mivel erről a bizonyos templomról magam is szólnék és e sorok tartalmát nagyjából az emlékezés aktusa adja, indoknak legyen elég ennyi. Miért junkie, narkós…? Fiatalságom nagy részét tette ki a kíváncsiság ilyen irányú kielégítése; kezdetben, aztán az elviselhető létállapot fenntartási kényszere. (Megjegyzés: noha csak egy kormányváltáson múlt, hogy nem kaptam hat év börtönt, sosem tartottam magam bűnözőnek.) Személyes dolognak tartom ma is, kinek mik a fogyasztási szokásai, amíg mások életére nincs közvetlen káros hatással. Ezt persze nehéz megoldani…
Egyetlen dolgot bántam meg ebben a témában, hogy nem tudtam mi is az a hepatitis C, ami miatt most jó esélyem van rövid időn belül távozni ebből az életből. 2001 óta jelentkeztek az első kellemetlen tünetek vizesedés formájában. Magánéleti válságom – a szerelem távozása az életemből – nem késztetett rá, hogy komolyan vegyem, másképpen: nem is akartam élni.
Úgy három évig, amíg a tárgyalásom tartott, gyakorlatilag nem fogyasztottam csak alkoholt, sosem részegségig, de állandóan, rendszeresen amíg 2004 decemberében be nem vérzett először a nyelőcsövem. Akkoriban már párhuzamos volt a szerhasználat a pia mellett, az események után néhány hónapos absztinencia, majd vissza a nyalókázáshoz,
gondoltam most már úgyis mindegy. (Pia azóta egy korty sem.)
Idén augusztusig nem volt semmi baj, jártam a kontrollokra endoszkópot nyelni, javultak a májleleteim, aztán amikor már szinte határértéken belül voltam, újra bevéreztem. Majd novemberig még háromszor.
Cuccot gyakorlatilag alig fogyasztottam az utóbbi két hónapban, előtte is épphogy.
Ha jól sejtem, már csak a transzplantáció segíthetne. Az kb. még 3/4 év, míg listára kerülhetek, meg egy csomó macera persze.
Az utóbbi 4 évben az állandó hanyatlás mellett semmi pozitívumot nem tudnék mondani, amivel kompenzálhatnám a kilátástalanságomat. Van abban bármi különös, hogy nem tudok reménykedni? És érthetetlen dolog-e, hogy kétségbeesett minimál életkedvemet minimális mennyiségben ugyan, de barnával próbálom ellensúlyozni? Noha tudom, hogy ezzel az esélyeimet csökkentem? Te mit csinálnál a helyemben?

~ Szerző: dottedarm on december 7, 2006.